2008. november 2., vasárnap

Háton

Előveszem a kendőt, ugyanis főzni szeretnék, de Szilárd a nadrágom rángatja folyamatosan.
Meglátja, hogy terítem a hátára és már hangosan kacag és ugrál örömében.


Annyira édes volt, nagy boldogságában a hátamon is ugrált kötözés közben, erre szóltam neki, hogy ne csinálja, tegye inkább a fejét szépen a nyakamra. Erre az én okos kisfiam gyönyörűen ráfeküdt a hátamra és megvárta hogy megigazítom a kendőt. Imádom. (Itt hozzáteszem, hogy hónapok kellettek, mire Szilárd hajlandó volt türelmesen kivárni, hogy a hátamra kössem, addig ugrált, feszített. Most már nyugton vár, de még sosem feküdt így a rám, ezért vagyok ennyire oda...)

4 megjegyzés:

zazálea írta...

Én úgy szeretem, ha a kisfiadról írsz... olyan szépen teszed... :)))

Unknown írta...

Megértem az önfeledt örömödet. Amikor a gyerek hallgat a kérésre, az olyan nagy boldogság. Remélem hamarosan mi is mi is elérjük ezt a szintet:)

Judit írta...

Megértem én is az örömödet, milyen kis apróságnak lehet örülni, ugye?
A nadrághúzogatás olyan ismerős volt:)))

Orsi írta...

Igen olyan érzés, mikor magára köti az ember, minta még mindig bennem lenne, mintha még egyek lennénk! Szívemből írtál! :)